A munka a magyar diplomata-visszaemlékezések (pl. Barcza György) jól behatárolható sorába illeszkedik, azzal a különbséggel, hogy egy ma is aktív politikus írta azt, így bizonyos, a műfajra jellemző vonások – a felettesek és a neves közszereplők „szaftos történetei”, a nagyobb belső viták, stb. – kimaradtak belőle. A szerző többször harapja el a témák bővebb kifejtését azzal, hogy „[ez] egy másik könyv lapjaira tartozik”, vagy „ez elgondolkodtatott”. A jövő történészei valószínűleg jól fognak szórakozni a könyv tartalmának és a levéltárokból majd előkerülő nagyköveti jelentések tartalmának összehasonlításával.
Elsőre talán meglepőnek tűnhet a szerző megjegyzése, miszerint „ma egyre inkább történésznek is tartom magamat, nem csupán diplomatának”, ám történészi tanulmányai és a könyv során búvópatakként fel-fel bukkanó történeti hátterek és elemző megjegyzések tükrében igenis érthető. A történész recenzens együtt tud érezni a megjegyzéssel, miszerint „életem egyik legszebb emléke a szakdolgozat megírása, a hónapokig tartó levéltárazás és kutatómunka” volt.
Az általa is megélt – alkalmanként részben alakított – történelmi eseményeket kontextusba illesztő, előzményeiben és következményeiben vizsgáló látásmód Bánffy Miklós volt külügyminiszter emlékezéseihez teszik hasonlatossá Szalay-Bobrovniczky könyvét. Érdekes egybeesés, hogy Bánffy saját külügyminiszteri pályafutása csúcsának az éppen 99 éves velencei egyezményt tartotta, mely végül Sopron megtartása mellett a felkelők által elfoglalt Burgenland többségét az osztrákoknak juttatta. A történet körbeér, hiszen Szalay-Bobrovniczky könyvében feszült pillanatként emlékezett meg arról, amikor nem ment el személyesen a Burgenland Ausztriához kerülésének 90. évfordulóját ünneplő eseményre.
Korábbi szolgálati helyeinek rövid leírása után bécsi diplomataéveiről szól a könyv többsége, előre jelezve, hogy filozófiája a következő volt: „A mi szempontunkból [minden] fontos konfliktust fel kell vállalni, nem kell félni senkitől”. Szalay-Bobrovniczky világossá teszi, hogy a külföldi kritikákat elsősorban „a 2010-ben kezdődő kétharmados kormányzás első lépései közé tartozott különadók megszavazása, a bankadó, vagy az úgynevezett válságadó törvénybe iktatása” okozta. A szerző viszont azt is jelzi, hogy nem mozdult „a bokor minden rezdülésére”, „csak akkor reagáltam, amikor átlépték a »vörös vonalakat«”. Ennek ellenére, a kötet írója nem kíméli magát, amikor a saját hibáinak külön fejezeteket szentel – amúgy mindkét ügy a nyilvánosság terében történt és jól rávilágít arra a nyomásra és az ellenséges médiakörnyezetre, amelyben dolgozva esetleg történnek tévedések, nem feltétlenül helyes helyzetfelismerések.
Szalay-Bobrovniczky világossá teszi, hogy a jogállamiságra, a demokrácia helyzetére, a rasszizmusra utaló kritikák mögött üzleti érdekek álltak, hiszen „Bécsnek pragmatikus, gazdasági-üzleti indíttatású a viszonya” például Moszkvával. „Az osztrák vállalatokat akarja piacra juttatni, ez a fő cél, minden más politikai, érzelmi kérdést igyekszik kizárni. Ezért teljesen természetesnek vette, hogy békén hagyják, nem bírálják, amikor már az ukrajnai események kirobbanása után Putyin elnök 2014-ben látogatást tett Ausztriában”. A szerző nem felejti el megjegyezni, hogy „néhány hónappal később a magyar miniszterelnököt ugyanezért a fogadókészségért szétszedték az úgynevezett szövetségesei és a média”.
A könyv szintúgy felnyitja az ember szemét a sajtótámadásokkal kapcsolatban, melyek a magyar kormányt Ausztriában érték: „Sokszor tényleg nem értettük, hogy lehet ezt ilyen intenzitással művelni, és miként lehet finanszírozni; ezek nem lényegtelen kérdések”. Fontos adalék, hogy a Raiffeisen osztrák bank a többségi tulajdonosa a második legnagyobb példányszámú napilapnak, a Kuriernek. Magyarország megítélésének egy kevéssé megalapozott cikk is ártott, mely a Heti Válaszban jelent meg 2010 novemberében, s mely nem kellően alátámasztott vádakat fogalmazott meg Paul Lendvai újságíróval kapcsolatban. A cikk az ismert elemzőt nem tudta megsemmisíteni, viszont arra elég volt, hogy teljesen az Orbán-kormány ellen hangolja. A cikk negatív hatására a szerző háromszor is kitér könyvében. Nem mellékes részlet, hogy Lendvaival való beszélgetése során az újságíró közölte Szalay-Bobrovniczkyvel: „ő nagyon befolyásos ember Ausztriában, és sok mindent el tud intézni, olyat is, aminek nem örülök”.
A könyvből további érdekes részleteket tudunk meg Schmitt Pál és Áder János államfők, illetve Orbán Viktor ausztriai látogatásairól, a diplomataélet ügyes-bajos dolgairól, és persze a magyar érdekek napi képviseletéről: nem is véletlenül Csatatér Bécs a könyv címe. A könyv a szerző finnországi két évének rövid, másfél oldalas felvázolásával zárul, illetve még megadja a legfontosabb diplomáciai fogalmak magyarázatát és szolgálatának eseménynaptárát. Szalay-Bobrovniczky könyve élvezetes és olvasmányos emlékezés, az izgalmas és tanulságos részleteknek és a tapintatos, méltányos beavatásnak okosan kimért egyvelege. Aki többet akar tudni a magyar kormány diplomatáinak rendszeres, magyar emberek érdekében vívott harcairól, és a hatalmas nyomásról, melyet a kormánynak ki kell állnia, vagy aki csak szeretné megismerni a diplomácia működését, annak érdemes elolvasnia a Századvég legújabb kiadványát.
Szalay-Bobrovniczky Vince: Csatatér Bécs – Nagyköveti éveim Ausztriában. Századvég, 2020.
Forrás: https://mandiner.hu/cikk/20201031_szalay_bobrovniczky_konyv_kesz